FEJŐS ÉVA – AMI A SZÍVEMEN 2. rész

AMI A SZÍVEMEN

2. rész

9. fejezet
LAURA
A pályaudvarról kifelé úgy szorítom a táskám pántját, mintha attól gyorsabban érnék
be. A peronon már bőven késő esti fények játszanak, a vonat késése miatt legalább
negyven perccel csúszom. Ha most nem sietek, sosem érek be az irodába időben
kinyomtatni a cégbejegyzéses papírt, amit elvileg délig le kellett volna leadnom.
Délig! A gondolat olyan, mint egy jeges zuhany, főleg mert egész nap
reménykedtem, hogy Lichter nem keresett.
A körútra érve szinte szlalomozom a turisták között. Az irodaház recepciójánál a
portás már unottan bólint, be sem kell mutatkoznom. Este nyolckor az emelet szinte
üres – ilyenkor már nincsenek bent az ügyvédek, se a két partner, Lichter és
Zólyomi, se a három másik ügyvéd. A két gyakornok ilyenkor már rég a
romkocsmákban ül, és Kata, a titkárnőnk – hivatalosan asszisztens – is legkésőbb fél
hatkor hazamegy.
A folyosó csöndes, csak a takarítógép távoli zúgása hallatszik. Épp bedugom a
pendrive-ot a gépbe, amikor a hátam mögött halk kattogással kinyílik egy ajtó.
Lichteré.
Megáll bennem a levegő.
A férfi az ajtófélfának támaszkodik, kezében egy pohár víz, zakó nélkül, ingujja
feltűrve. A tekintete éles, de a meglepetés árnyéka is ott ül benne.
– Maga még itt? – kérdezi, de inkább tényszerűen, mint számonkérően.
– Csak… – nyögöm ki, miközben próbálom visszanyelni a szívverésem. – Ki kell
nyomtatnom valamit.
A szemöldöke feljebb szalad.
– Valamit, amit délig kellett volna beadni?
Francba.
– Vidéken voltam – bukik ki belőlem, és már hallom, mennyire ügyetlen kifogás. –
Egy… ügy miatt. Hosszú történet.
– Biztos érdekes – mondja szárazon, de a hangja nem hideg. Inkább kíváncsi. Lassan
kilép az ajtóból, a poharat leteszi a tárgyaló melletti kis asztalra, és az irodám felé
indul. – És? Sikerült?
– Igen… végül. Csak a papírmunka… – mutatok a nyomtató felé, és érzem, hogy a
torkom kiszáradt.
Pár másodpercig figyel, mintha mérlegelne, aztán elmosolyodik. Nem szélesen, csak
úgy, ahogy egy ügyvéd mosolyog, amikor enged magából egy kicsit.
– Én meg azt hittem, már mindenki hazament.
– Már majdnem itt sem vagyok – hadarom, aztán hirtelen hozzátoldom: – De ma este
vacsorázom az anyámmal. A heti… szokásos.
Ez mintha megtörne valamit a hivatalos hangulatban.
– Heti vacsora? – kérdezi, és lehuppan az egyik székre. – Nekem is most volt itt a
lányom.

– Tényleg? – lepődöm meg. Lichter sosem beszélt a családjáról. Sőt, őt leginkább
csak zárt ajtók mögötti tárgyalóhangulatban tudtam elképzelni, de semmiképpen sem
egy fürdőgatyában. Nem is akarok belegondolni, hogy talán pálmafás, vagy ami még
ijesztőbb: flamingós fürdőgatyában mászkál. Netán fecskében. Na nem, utóbbit
elvetem. Ahhoz túl kifinomultan öltözik, hogy nyaralás közben full hülyét csináljon
magából.
– Igen – bólint. – Nyaralást terveztünk. Azt hiszem, Mykonos lesz.
Elmosolyodom. Ez a beszélgetés most valahogy… könnyebb, mint kellene.
– Szép hely – mondom, bár nem tudom, mi lep meg jobban: az, hogy ilyen
informális, vagy hogy egyáltalán beszélgetünk bármiről, ami nem jogi beadvány.
– Na, nem tartom fel magát – int, és kifelé indul. – Menjen, nehogy az anyja éhen
maradjon.
Nevetek, és közben zavarban vagyok, főleg mert először fordult elő, hogy valamit,
amivel megbíztak, nem teljesítettem időre.
10. fejezet
DÁNIEL
A labda puffan a parkettán, a tornaterem levegője tele van a nyári este melegével és a
pattogás ritmusával. A kosárlabdacipők talpa nyikorog, ahogy a fiúk – már rég nem
fiúk – egymás elé állnak. Zoli most is úgy védi a palánkot, mintha bajnoki cím
forogna kockán.
– Ugyan már, öreg – lihegem, miközben balra cselezem, majd jobbra húzok –,
kikerüllek, mint Horváth a sajtótájékoztatót!
A többiek felröhögnek, Zoli káromkodik, de egy pillanattal később már zörren is a
háló.
A meccs végére mindenki rendesen szuszog, pólók a derekakon, víz a kezünkben. A
régi egyetemi csapat magja még mindig itt van, csak kicsit kopottabb térdekkel és
egyesek nagyobb pocakkal. Innen átcuccolunk egy sportbárba a körúton, büszkén,