Bikini Love
Soha többé nem leszek szerelmes, motyogtam, inkább csak meleg levegő jött ki a számon, mint hang. Néztem a srácot, Zsombort, aki azt ígérte nekem három és fél éve, hogy csak én, és mindig, most már örökre csak én, velem táncol majd mindig, mert az baromi jó, és ő ugye remekül táncol – és én ezt az egészet elhittem, mert Zsombor tekintete maga az őszinteség, meleg, barna szem, azt ígéri, hogy minden igaz, bizony, minden.
De hiába hittem el három és fél éve, amikor huszonkét éves voltam, hogy csak én, és mindig, most már örökre csak én, sajnos Zsombor úgy bukott le, ahogy a leghazugabb pasik szoktak, akik nem tudják már fejben tartani, hogy a két – vagy több – csaj közül kinek mit mondanak. Zsombor, aki még a bikinivonalamat is imádta, igazi bikinilover volt: százszor, ezerszer elmondta, hogy az a határvonal, ami a barna hasamat és a fehér szeméremdombomat elválasztja, a legnagyobb csoda az életében, mágikus ereje van, és hogy egyszer majd, amikor legalizáljuk is a “mi dolgunkat” – esküszöm, így mondta: legalizáljuk, nem is értem, miért nem fogtam akkor, abban a pillanatban gyanút –, és egy kis Zsombort készítünk, aki majd megemeli a bikinivonalamat, na akkor meg még jobban fogja imádni.
Hát őszinte sajnálatomra Zsombor egy másik csaj bikinivonalát emelte meg egy kis Zsomborral, és ez úgy derült ki, hogy gratulált a nőgyógyászom volt asszisztense, akihez valahogy eljutott a hír, hogy Zsombor apa lesz, csak az nem jutott el, hogy nem tőlem.
Így váltottam egyszerre nőgyógyászt és státuszt egy tavaszi napon. A státuszom egyedülálló, ahogy én mondom: “szólóban” lett, a nőgyógyászom meg egy nő, halk szavú és csak tizenötezret kér egy vizitért, ellentétben a húszezres harsogó nőcsábásztól.
Szar ügy, amikor a pasid lebukik, mert lebuktatod.
Imádtam a bikinijeimet.
Mert a nyarat jelentették. Néha még télen is felvettem, amikor már nagyon vártam a nyarat. Aztán május elejétől minden szombat reggel bikiniben léptem ki a mini teraszomra, amit olyan jól tájolt az építész, hogy egyik lakásból sem lehet belátni. Ott szereztem meg két hét alatt a tökéletes barnaságomat. És jól is álltak. Hát igen, mert rohadt sokat sportoltam, hogy jól álljanak, és még az esti csokivágyat is leküzdöttem.
– Te, Heni, jártál már Santorinin? – kérdezte május közepén Andrea, a gyerekkori barátnőm, aki mindig utálta Zsombort, legalábbis ezt állítja.
– Én? Hát hogy jártam volna. Minden évben Hvaron nyaraltunk – utalok a Zsomborral közös nyaralásainkra. – Egy kedves kis apartmanban, ahol…
– Nem érdekel, már ezerszer elmondtad. Egy szarrágó faszi volt, és a legolcsóbb apartmanba vitt, ahol…
Oké, ezt már ezerszer meghallgattam. Néha már-már egyet is értettem vele.
– De miért kérdezed?
– Mert most találtam egy szuper utat. Nem is drága. Santorinin, az az elsüllyedt Atlantiszon.
Gőzöm sincs, miről hadovál, de megnézem a mobilján a jegyet, meg a leendő hotelünket, ami a sziget fővárosában, Fírában van, és egyenesen a tengerre meg egy vulkánra néz. Fehérre meszelt házak, kék kupolák, rózsaszín leánderek, azúrkék tenger, arany naplemente.
– Excuse me. Bocsánat. – Magyar szó a szigeten! Méghozzá Oiában, a naplementére várva, sok-sok turista között. Két magyar férfi, egyikük véletlenül a vállamhoz nyomja a fagylaltját.
Máskor arra gondolnék, cseszd meg, nem tudsz vigyázni. De most csak mosolygok. A fene tudja, miért. Talán az arany naplemente teszi.
Fekszem a fekete homokos parton egy nyugágyon, Kamari beach-en, csak a tengert látom, azt hiszem, erre mondják, hogy párizsikék – sötét, és mégis ott hullámzik a remény. Bikiniben vagyok, kicsit kilátszik egy pár milliméteres fehér csík az alsómból, és arra gondolok, ideje elfelejtenem ezt a barmot, aki széttépte a szívemet. Lassan egy éve már. A gyászév is letelik. Továbbá itt van egy András nevű, a haverjával nyaraló, nem teljesen tökéletes, mert elvált, de jóképű és mosolygós harmincas. És engem hív randira.
Táncolni nem tud, és ahogy észrevettem, a bikinivonalnak sem tulajdonít mágikus erőt.
Bár nehéz lesz hinnem, egy esélyt megér, nem?
Felállok és a forró fekete homokon kapkodva a lábam, belegázolok az Égei-tengerbe, és semmire sem gondolok, csak arra, hogy itt és most olyan eszeveszettül jó, hogy akár még esélyt is adhatok valakinek. Magamnak.
