Fodor Zsana

Előre, csakis előre –  akár a jelmondatomnak is választhatnám ezt a kijelentést, ehelyett elmesélem, miért is olyan fontos építőeleme az életemnek. Talán azzal kezdődött minden, hogy elég sokféle sportban kipróbáltam magam már gyerekkoromban. Mindegyiket élveztem hosszabb-rövidebb ideig, mert szerettem a mozgást, a csapatszellemet, a közös célért való küzdelmet. Aztán valahogy ez az érzés nem akaródzott elválni tőlem, és vittem magammal tovább a felnőtt éveimbe.

Sokszor voltam, sőt a mai napig szívesen vagyok egy-egy csapat, közös érdekelődési körű társaság tagja. Amikor évekkel korábban rátaláltam az írócsoportokra az Facebook segítségével, fordult velem egyet a világ. Mivel sokáig szerkesztőként az "asztal túloldalán" ültem és ülök a mai napig is, olyan perspektívát nyitott meg előttem ez a csoportosulás, ami kezdte megbontani a rejtett, sokat tagadott írói ambícióim kemény héját.

Aztán a kellő mennyiségű egyetemi tanulmánnyal és gyakorlattal a hátam mögött arra jutottam: nem elégít ki, hogy az asztal egyik oldalán üljek. Az elfojtott vágy a történetmesélésre, vulkánként tört ki az első befejezett regényem megírásakor.

Mondták már nekem, hogy olyan a regényeimet olvasni, mintha felülne valaki egy IC-re: ha felszállsz, nincs megállás, olvasod, visz a lendület, míg a végére nem érsz. Ez az érzés bennem is ott van, míg a történet ki nem íródik belőlem. Feszít, igyekszik kitörni, alakítja a maga útját, és hozza magával a következtetések hálóját, végül kikerekedve megszületik. Ez az érzés pedig pontosan olyan, mint a jelmondatom az életre: előre, csakis előre. ️

Talán eleve benne volt a pakilban, talán a kitartás hozta magával, így nyert teret az életemben az írói ambíció. Szeretném hinni, hogy a megkezdett út még sok élményt tartogat számomra, hisz a sporolók is akkor hisznek magukban igazán, ha megcsillan egyszercsak a nyakukban a hőn áhított aranyérem. Tartsatok velem az úton, remélem, mindannyian örömünket leljük benne!