AMI A SZÍVEMEN
9. RÉSZ
45.
LAURA
Korán reggel van, még a város sem döntötte el, hogy fölkel-e egyáltalán ebben a ráterülő, párás hősében. A Mammut tetején lévő apró kávézóba toppanok, ahol a pult mögött a barista épp fél kézzel keveri a zabtejes cappuccinót, a másikkal a Spotify-on szörfözik. A hely tele van kávéillattal és suttogó emberekkel, akik vagy bizalmas ügyeket beszélnek meg, vagy titkos randin ülnek. Én valahol a kettő között.
A nő, akivel találkozom, pontos. Pontosabb, mint én. Ott ül az ablak mellett, világos haj, arca napbarnított, a tekintete egyenes, kicsit feszült. Kora harmincas lehet.
Farmerszoknya, hófehér póló, a pohara előtt félbehagyott narancslé. Olyan nő, aki nem hagyja, hogy az élet darálja le, inkább ő darálja le, ha kell.
Feláll, amikor meglát.
– Laura?
– Igen.
Kezet fogunk. Szorítása meglepően erős.
– Emese – mondja, és kicsit elmosolyodik. – Örülök, hogy valaki legalább hinni akar nekem.
Leülök vele szemben, lattét kérek, normál tejjel, mert én nem vagyok mindenmentes, mint anyu – akiről egyébként semmit sem hallottam azóta, hogy reggel elutazott. Illetve, bocsánat, küldött egy szelfit: ő és a tenger és egy szélmalom. Szóval neki, ha mondhatjuk, bejött az élet, vagy apám szavaival: elmentek otthonról anyádnak.
– A férjemmel és a gyerekekkel nyaraltunk Törökországban – kezdi Emese. – Az ötcsillagos wellness, tudja, ahol a törülközőket is külön masszírozzák.
Elmosolyodik, zavartan gyűrögeti a szalvétáját.
– Kiszáradtam, legalábbis azt mondták. Elvittek egy magánkórházba, megfigyelésre. Egy kis infúzió, pihenés, semmiség. Aztán három nappal később ébredtem, hatalmas varrattal az oldalamon.
– És mit mondtak?
– Hogy egy furcsa képlet, daganat vagy óriási ciszta volt a vesémen, és megmentették az életemet. – Felnevet. – Csak épp nem volt cisztám. Se daganatom. Speciel az idei ultrahangvizsgálat, ami a rendszeres orvosi ellenőrzés része a cégnél, nem mutatott ki ilyesmit.
– Van orvosi papírja a kinti beavatkozásokról is?
– Van minden. Kaptam a kinti orvostól másolatokat, meg itthon is készíttettem vizsgálatokat. A vesém hiányzik, de a ciszta vagy daganat talán sosem létezett.
A szívem egy pillanatra kihagy.
– Ez elképesztő – mondom halkan. – Szövettani eredményt kapott?
– Kint?
– Igen.
– Még nem küldték meg. Szerintem nem is fogják.
– Az lehetetlen. Majd megkérjük őket nyomatékosan. Kint tett a rendőrségen feljelentést?
– Dehogyis, hát biztosan a zsebükben vannak. És még elképesztőbb, hogy kint senki sem vállalta, hogy kivizsgálja, mi történt.
– Küldje el, ami megvan – kérem. – Nézzük át, mit lehet ebből kihozni.
– Azt akarom, hogy valaki végre komolyan vegyen – néz rám hirtelen, és a szeme megtelik könnyel. – Mert én nem vagyok „az a típus”, akitől szervet szoktak lopni. Én anya vagyok. Egyszerűen pofátlanság, hogy ilyet megtehettek!
– Nem tudjuk, szervlopás történt-e. Ezt a legnehezebb bebizonyítani. De műhiba miatt ettől függetlenül indíthatunk eljárást. Mert a szervlopás, szervkereskedelem bűncselekmény, azt tudnunk kell bizonyítani. Ha erős a gyanúnk, akkor feljelentést kell tennünk. Ha a saját szakállunkra akarnánk felderíteni a dolgokat kint, az nem egyszerű, és vélhetően magánnyomozóra lesz szükség.
– Hát akkor találjunk egyet.
Mosolygok. Ez a nő nem adja fel.
– Először azt kellene bebizonyítanunk, mert a kártérítési igényhez erre van szükség, hogy műhiba történt, vagyis nem kellett volna eltávolítani a szervet.
Fizetek, elbúcsúzunk, a telefonom csörög. Dr. Pálffy.
– Laura, jó hírem van – mondja izgatottan. – A férfi, akinek a felesége elvetélt, vállalja a tanúvallomást.
– Tényleg? Ez nagyszerű!
– Igen, de a többiek inkább kártérítést akarnának. Félnek a pereskedéstől.
– Tudom – sóhajtok. – De ha mindenki csak a pénzt akarja, a gyár tovább mérgez.
– Igen. De ez Magyarország, Laura. Nem Skandinávia. Itt a túlélés az első.
Leteszem, és megnyomom a lift gombját.
Többnyire automatikusan lépcsőt vagy mozgólépcsőt választok, de valamiért mégis a lifthez jöttem. Talán azért, mert a beszélgetőtársam a mozgólépcső felé indult. Talán azért, mert egyszerűbb így.
A tükörben látom magam: a hajam kócos, a szemem karikás, és mégis valami belső fény lobban bennem. Az az ösztön, ami azt súgja, hogy figyelj, Laura.
A lift egy emelettel lejjebb megáll. Két férfi lép be. Öltöny, napszemüveg.
Az egyik rám néz, ahogy belépnek, de túl sokáig ahhoz, hogy ezt normálisnak tartsam.
Ahhoz pedig túl gyorsan csukódik be az ajtó, hogy az ösztöneimre hallgatva kilépjek a liftből.
A következő pillanatban elindul a lift.
Az egyik férfi elkapja a karom, a másik keze a számra tapad.
A hangja mély, hideg, érzelemmentes.
– Ha megszólal, meghal.
A szó bennem marad. A testem automatikusan remegni kezd, de az agyam hideg marad.
A lift leér, a parkoló szürke és üres. A neonfény villódzik, az autók között benzinszag kavarog. Belöknek egy fekete autó hátsó ülésére. Az egyik mellém ül, a másik elindítja a motort.
– Mit akarnak tőlem? – kérdezem, alig hallhatóan.
A válasz egy mozdulat: egy sötét anyagdarab, amit az arcom elé tartanak.
– Jobb, ha nem lát semmit – mondja mellettem ülő.
A maszk rákerül a szememre. A világ eltűnik. Csak a szívverésem marad, és az érzés, hogy még nem vagyok halott.
Tehát nem ez a cél. Különben nem kaptam volna szemmaszkot.
Valamit akarnak tőlem.
A kocsi elindul. A gumik surrognak az aszfalton, a testem a rezgéstől megfeszül.
Fogalmam sincs, mibe keveredtem, de most szívesen cserélnék anyuval, aki a tegnap átküldött szelfije alapján még egy szarongnak nevezett anyagdarabkában is boldogabb és biztonságosabb az új, abnormális életében, mint én a normális sajátomban.
Vagyis hát ez nem normális, hogy nagyjából filmhősnő lettem, és elraboltak.
46.
ZÓLYOMI
A recepció légkondija szinte arcon csap, amikor leérek a hallba. Jólesik. Kicsit olyan, mintha visszazuhannék a valóságba – bár, őszintén, már fogalmam sincs, hol van az.
Képtelen vagyok kiverni a fejemből a bőröndöt.
A rohadt, kódos, fekete bőröndöt, amit tegnap este egy őrült pillanatomban kinyitottam, és amiben – teljesen egyértelműen – csak papírok voltak.
És most… most ott van benne a pénz.
A valódi, súlyos, illatos, csillogó euró.
Nyilván nem kevesebb és nem több, mint amennyit szállítanom kellett volna.
Nem értem.
Olyan ez, mintha valaki visszatekerte volna az időt, és közben egy apró részletet átírt volna. Mint egy rossz sci-fi.
De az se lehet, hogy megbolondultam.
Nem vagyok az a típus. Racionális ember vagyok.
– Good morning, sir. Can I help you? – a recepciós nő most is mosolyog, ugyanaz a nyugalom, mint este, és az idegeimnek pont ez hiányzik.
– Az elmúlt éjjel… volt nálam egy hölgy – kezdem, és közben érzem, ahogy a gyomrom egy apró, dühös csomóba rándul. – Szeretném megtudni, melyik szobában lakik.
A nő arca szinte szoborszerűvé válik, profi mosoly mögé rejti, mit is gondolhat rólam.
– I’m sorry, sir, but we cannot give out room numbers.
– Persze, tudom – legyintek, hiszen hogyan is gondoltam, hogy szobaszámot, vagy a vendégekről információt ad ki? – Csak… volt nála valami, amit vissza kellene adnom.
– Happens a lot. – A nő megvonja a vállát, ezzel is alátámasztva, hogy ilyesmi bizony megtörténhet. – This is St. Martin. People come, people go. Sometimes they just… disappear.
– Eltűnnek? – ismétlem, és hallom, hogy rekedt a hangom.
– Oh, not in a bad way – nevet fel. Vagyis nem valódi eltűnésre céloz, hanem inkább lelépésre. – Just… you know, new hotels, new lovers. It’s the Caribbean, sir.
– Aha – mondom, és próbálok mosolyogni, de a szám nem engedelmeskedik. Ilyen lenne a Karib-térség? Hogy itt jönnek-mennek szeretők között a nők? Ugyan már.
Kiveszem a zsebemből telefonomat. A galériát nyitom meg.
A Maho Beach-en készült szelfit keresem, amin a nő a vállamra borul, mögöttünk a leszálló repülő árnyéka.
De nincs ott.
Semmi sincs ott.
Az utolsó kép a lányomról készült, a múlt szombati születésnapján.
Lufi, csillagszóró, nevetés.
Normális élet.
És most itt állok, egy karibi szigeten, egy bőrönddel tele pénzzel, ami tegnap még, esküszöm, ócska papír volt.
– Are you okay, sir? – kérdezi a recepciós.
– Igen… csak rosszul aludtam – válaszolom automatikusan.
A nő biccent. – You look like someone who needs a cocktail. Or a coffee…
– Inkább egy pszichológusra lenne szükségem – dünnyögöm én is angolul, az orrom alatt, mire elneveti magát és elnézést kér, hogy talán túl személyeskedő volt a javaslata. Immár én is mosolygok. Nincs vele bajom, kedves, teszi a dolgát.
Visszafelé megyek a liftekhez. Közben a kaszinó felé nézek. Talán… talán feltehetnék valamennyit a szálloda kaszinójában a rulettre… Na még csak az hiányzik. Elég fura ez az ide-oda vándoroló pénz, én biztos nem fogom ismételten kinyitni azt a rohadt bőröndöt.
A szőnyeg puha, a levegő édeskés, a falon valami tengerparti festmény.
Minden pontosan olyan, mint előző este.
És én ettől is érzem azt, hogy valami nagyon nincs rendben.
Felérek.
A szoba tökéletes.
A tenger zúg, a fény szinte kékesfehéren verődik be az ablakon.
Minden a helyén.
Nem tudom megállni, hogy ne ellenőrizzem a bőrönd tartalmát.
Odalépek, kinyitom.
Ott a pénz.
Tiszta, ropogós, súlyos.
Nyilván annyi, amennyinek lennie kell.
A kezem remeg, miközben megfogom az egyik csomagot.
A súlya is más. Nem a papír zizegése, hanem a pénzé.
Tegnap érkezésem után papír volt. Esküszöm, papír.
Most pénz.
Tehát… vagy megőrültem, vagy valaki játszik velem.
De ki?
És miért?
Egy idióta tréfa lenne?
Valaki bejött, kicserélte a csomagokat, és közben vigyorogva figyeli valahonnan a reakciómat? Létezik, hogy bekamerázták a szobákat? Nyilván nem, mert abból iszonyú botrány lenne.
Vagy csak bekattantam?
Nem lehet, hogy álmodtam.
Leülök az ágy szélére.
A kezem a hajamban, a gyomromban valami hideg görcs.
Nem szabad Horváthnak jeleznem, mi történt, mert azzal elárulnám, hogy belenéztem a szállítmányba.
Ha meg hallgatok, és leadom, minden rendben lesz – legalábbis látszólag.
De akkor mi a fene történt?
Nem tudom eldönteni, hogy a világ őrült meg körülöttem, vagy én vagyok a hibás pixel benne.
Kezembe veszem a mobilomat. Írok Dánielnek egy Viber-üzenetet:
„A kertben a virág más színben nyílik, mint tegnap.”
Aztán gyorsan elteszem a telefonomat, mielőtt meggondolnám magam, és olvasatlanul is kitörölném az üzenetet (már ha lehet ilyet csinálni).
Felhúzok egy farmer rövidnadrágot a hosszúnadrág helyett, és lemegyek a bárba. Van még időm az anguillai gépindulásig, meg a kicsekkolásig is.
Rendelek egy rumot.
Aztán még egyet.
A medence partján egy amerikai család nevetgél, a gyerekek vízipisztollyal lövöldöznek egymásra.
Az élet megy tovább.
Csak én nem tudom, melyik részében vagyok még benne.
Talán tényleg ez a legnagyobb őrület:
amikor mindenki más normálisnak tűnik, és te vagy az, aki már nem tudod, mit láttál, és mit csak képzeltél. Mi az igaz, és mi a kamu.
47.
DÁNIEL
Reggel még a tengerparti szellő is forrón fúj. Kinyitom a balkonajtót, és a napfény szinte belevág a szemembe. Mykonos, micsoda őrület. Micsoda meglepetés. Az ember azt hinné, itt nem lehet mást csinálni, csak boldognak lenni, de nekem sikerül közben a nyomozásról, pénzmosásról és rejtélyes eltűnésekről gondolkodnom.
Olivér tegnapi üzenete óta nem hagy nyugodni a dolog. Rövid, furcsán megfogalmazott üzenet volt — benne az, hogy „volt mozgás az irodánál”. Reggel hívom, kicsöng, felveszi.
– Na végre, élsz és virulsz a nyaraláson – nevet fel.
– Én élek, de mi ez az üzenet? – kérdezem. – Mozgás az irodánál? Ez mit jelent?
– Azt, hogy Ilonka látott valamit. Tegnap kora délután, amikor elment mindenki.
– És? – kérdezem, magamban pörgetve, ki az, aki nincs szabin, és bent kellett lennie. – Ebédidő volt?
– Hát mondhatjuk így is. Valójában a pontos időpontról nem beszéltünk.
– Mit értesz az alatt, hogy elment mindenki?
– Látszólag nem volt ott senki. Egy sportos fickó ment be az irodába, nagyon úgy tűnik, hogy valami profi tolvajkulccsal, hacsak nem a saját kulcsa volt.
– Sportos fickó??
– Igen, egy negyven körüli ember. Fekete sportcuccban, futócipő, baseball-sapka, napszemüveg. Mint aki épp edzeni megy, csak épp az irodaházba futott be. Aztán pár perc múlva rohant ki, és a villamos után futott. Ilonka próbálta követni, de eltűnt a tömegben. Nem vitt a kezében semmi látható vagy nagy dolgot.
– Futóruhában… – ismétlem. – Ilyen melegben.
– Hát ez az. Álcázás lehetett. És…
– És?
– Ezek után Ilonka visszament. Akkor megint nem volt ott sok dolgozód, csak egy nő meg egy pasi. Azt gondolja, ők az ügyvédek, egy hosszú hajó, barnás-szőkés hullámos hajzatú, szeplős és csinos nő, meg egy filmsztárszerű férfi, ezért nem akart lebukni, de… hát, azt mondta, volt köztük valami vibe.
– Vibe? – kérdezem fanyarul. – Azon kattogok, melyik ügyvédemet vagy jelöltet lehetne filmsztárszerű férfinak titulálni. Hát, a helyzet az, hogy rajtam kívül… mosolyodom el, de azért komolyan gondolom – SENKIT. Ki a fene volt a filmsztárszerű férfi?
– Tudod, a vibe a mai fiatalos szó arra, amikor valaki majdnem kézen fog valakit, de mégsem.
– A nő, gondolom, Laura, aki ügyvéd nálunk – mondom, és már érzem is, ahogy a gyomrom összerándul.
– Lehet, és gondolom, a férfi is az. Ők elmentek, de Ilonka maradt még egy kicsit. És ekkor jött a másik férfi.
– Miféle másik férfi?
– Szintén napszemüveges. Nem futócuccban, inkább irodista típus, de ő is sportcipőben. Mintha figyelte volna az irodát. Le is ment Ilonkával a liftben. Az utcán egy fél saroknyit gyalogolt, majd beszállt egy céges Skodába. Rendszám megvan, csak még nem néztünk utána.
– Csodás – szólalok meg. – Épp csak azt nem tudjuk, mi köze mindehhez az embereinkhez – utalok a miniszterre.
– Hát, épp ezért figyelünk – mondja Olivér, és a háttérben gyereksírást hallok. – Te meg próbáld élvezni a nyaralást.
Bontjuk a beszélgetést. Könnyű azt mondani, hogy élvezzem a nyaralást.
A teraszon Barbara és Niki épp a reggeli narancslevet iszogatják. Barbara haja feltűzve, napszemüveg a fején, és valami lenge, kék-fehér ruhában van, ami úgy lobog rajta, mint egy görög istennőn. Niki pedig a telefonját nyomkodja, és közben terveket sző:
– Apa, ma a Paradise-beachre megyünk, az Instán mindenki ott fotózkodik.
– Már megint az Insta.
– Ez kutatás! – feleli, és elrakja a telót. – Megértheted, hogy kreatív tartalomnak számít. Ami növeli a saját kreativitásomat is, hogy olyan kép készüljön, ami másnak nincs.
Barbara közben rám mosolyog.
– Jól vagy? Olyan feszültnek látszol, mintha most érkeztünk volna a NAV-ellenőrzésre.
– Csak… munkagond – motyogom. – És nem, nem az adóhatóság.
A lányok már pakolnak: strandtáska, törülköző, naptej, egy fél élet. Én próbálom elengedni a reggeli beszélgetést Olivérrel. De a fejemben ott ketyeg a kérdés: ki figyeli az irodát? És mit keresett ott Laura egy filmsztárszerű pasival, aki nem az iroda dolgozója? Így elkurvulnak a munkatársak, ha nincs bent a főnök, hogy beviszik a pasijaikat? Nagyobb rendet kell tartanunk a cégben.
A strand felé vezető út persze olyan, mintha egy poszterbe csöppentünk volna. A házak hófehérek, a partmenti házakon az ajtók meg ablakok ragyognak a tengerkék árnyalataiban, és minden sarkon rózsaszín virágzó bougainvillea omlik le a falakról, mint egy rózsás tenger. Niki megáll minden második sarkon:
– Itt is fotót! Nem mozogni! Apa, mosoly!
– Ha még egyszer azt mondod, hogy “apa, mosoly”, lelépek a képről – morgom, de aztán nevetünk mindhárman.
Barbara hozza a borospoharakat a partra.
– Tudod, Dániel, az élet túl rövid ahhoz, hogy csak ügyfelek miatt stresszeljünk.
– Te mondod, aki két napja mondott fel egy pár évtizedes karriert.
– Pont ezért tudom, mit beszélek – vág vissza nevetve. – Nézd, ez a bor mindenmentes.
– Tényleg?
– Hát… legalábbis alkoholon kívül nincs benne semmi.
Nevetünk, a hullámok pedig csapkodják a partot, a háttérben egy görög öregúr hangol egy gitárt, valahonnan a távolról kecskék kolompja hallatszik.
– Ez fantasztikus – mondja Niki, és rámutat egy hajóra, ami épp kifut a kikötőből. – Olyan, mint a filmekben.
– Olyan is – feleli Barbara. – Tudjátok, valószínűleg egy ilyennel fogok távozni, ha egyszer elhagyom a szigetet.
– Remélem, nem kalózként – mondom.
– Ugyan, dehogy. Inkább újjászületett nőként.
Ahogy nevet, a napfény megcsillan a haján.
Eltelik a nap a strandon. Fürdünk, napozunk, Barbarával borozunk, aztán keresünk egy kis árnyékot is. Niki fotóz, Barbara bejelentkezik a tenger partjáról valamelyik közösségi profiljába, utána elújságolja, hogy három nap alatt több tízezer követője lett. Az 50 az új 30 a blogja új címe. Valami gasztroblogja is van. Én kimaradtam eddig a közösségi médiából, nem mondom, van Facebook-profilom, de semmilyen tartalom nincs rajta. Néha megnézem a lányomat, inkább csak kontroll miatt van. Nem engedhetem meg, hogy ilyesmi töltse ki az időmet.
Niki kéri Barbarát, segítsen neki, hogy őt is “milliók kövessék”. Én csak kövület vagyok, pedig rám is vonatkozhatna, hogy az 50 az új 30, nem?
Később beülünk egy kis tengerparti étterembe. Tintahal, olívás kenyér, hideg fehérbor, Nikinek gránátalmás limonádé. Barbara és Niki vitatkoznak, melyik halat kéne kipróbálni, én csak figyelem őket, és próbálom kiűzni a fejemből a képet Lauráról és arról az ismeretlen pasasról.
Aztán előveszem a telefonomat, hogy készítsek egy képet Nikiről, ahogy a háttérben a nap lassan lebukik a tengerbe. Abban a pillanatban felvillan a kijelző: üzenet a társamtól, Ákostól.
Valami virágok nem olyan színben nyílnak, mint várta, vagy micsoda.
Ákos vagy sok koktélt iszik, vagy valami nem stimmel.
De hiszen úgyis beszélünk ma, mert már tegnap is erre utalt.
Barbara és Niki még nevetnek valamin, én meg nézem a tengert, meg a távoli hajókat. Bár szuper az egész hely, mégis valami furcsán hideg szellő fut végig a hátamon.
