“Mivel elmúltam hároméves, jogosan formálok igényt anyukám sminkkészletére”
Fejős Éva kislányának “írása”
Nagyon megleptem őket. Mert hát azt hitték, sosem fogok megszólalni, legalábbis érthetően, de már hónapok óta folyamatosan és szünet nélkül egyfolytában mondom a magamét.
Több tévhittel rendelkeztek a szüleim velem kapcsolatban egyébként:
1. Tuti nem jövök le a pelenkáról
2. Biztos, hogy nem tudom elhagyni soha a cumit (apukám, aki fogorvos, még azt is mindig hozzátette, hogy konkrét nagyműtétes vagy milyen fogszabályozás vár rám)
3. A nyári balhék után sosem leszünk barátnők Annával
4. Nyugodtan előttem lehet hagyni a sminkkészletet.
Hároméves lettem, és a következő a helyzet:
A pelenkát nagyon szeretem, és nem akarok nagylány lenni. Persze, hogy tudom, mikor kell pisilnem, a kádba például mindig direkt belepisilek, és csokiért a bilibe is beleengedek egy keveset, de anyukám nem akar ilyesmivel üzletelni. A nagymamám szerint már két éve(!!) szobatisztának kellene lennem, mert anyukám – állítólag – már akkor az volt. Most nem szeretnék előhozakodni azzal, hogy akkoriban… khmmm… hát nem voltak ilyen szuper nedvszívó és eldobható (ám egyben környezetszennyező) pelenkák, tehát a szülők és a gyerekek közös elemi érdeke volt, hogy lehetőleg már az első felülést követően menjen szépen a bilibe pisilés. Engem viszont nem hajt a tatár. (Szüleim szerint igen, hiszen bár most még csak március van, szeptemberben viszont szobatisztaként kell óvodába mennem.)
A cumifronton annyi a változás, hogy a játszótéren többnyire cikinek tartom (de nem mindig). Anyukám legalább érti, hogy ez nekem olyan kis nyugtató dolog, mint egyes felnőtteknek az az X-betűs cucc. Viszont a bölcsiben már alváshoz sem vehetem be, ott nem hiányzik. Otthon nagyon komolyan összeomlok, ha nem találjuk meg. Apukám nem venne újat soha többet, sőt megígértette anyukámnak, hogy már nem kerül többé új cumi a tulajdonomba… Vajon nem is kerül? A választ rátok bízom, használjátok a fantáziátokat.
Nyáron anyukám alkotótáborba vonult velem több mint két hétre. Az az én mázlim, és persze az övé, hogy a barátnőjéékhez, akiknek egy parton áll a házuk. Méghozzá egy görög szigeten, Thassoson. Az Égei-tenger partján. Anyukám úgy döntött, hogy ott írja meg a Csajok című könyvének folytatását, ami – praktikus okokból is – ott, Thassoson játszódik. Nagyon jól kitalálták a barátnőjével, hogy amikor Kata férje nem tud szabira menni, mi leköltözünk hozzájuk kettesben arra a két-három hétre. Kata és anyukám egyébként gyakran utaztak együtt, amikor még nem voltak gyerekeik. Nagyon kipróbált a barátságuk: azon túl, hogy itthon jóban voltak, kétszer töltöttek kettesben több hetet Thaiföldön, együtt ájultak el majdnem doktor Thep sufnituningra hajazó plasztikai műtétjeit nézve egy bangkoki piac közepén álló plasztikai sebészeten, majdnem lefosták a bokájukat, amikor a Kwai-folyó fölött át kellett egyensúlyozniuk egy imbolygó függőhídon, szervezett keretek között nyugdíjas elefántok ápolásában vettek részt a dzsungelben, együtt tanultak Sydneyben, majdnem lekésték a gépüket New Yorkban, mert kisminkeltették magukat egy áruházban és benézték az órát, együtt fedezték fel Hongkongot és a pekingi kacsát, együtt hajóztak a Földközi-tengeren…
Hát akkor nem lesz csodálatos, amikor már a gyerekeik is együtt nyaralhatnak?
Így tervezték.
És eljött a 2019 június, alig várták, hogy Annával – aki nyolc hónappal fiatalabb nálam – a rövidebb találkozások után most majd kialakuljon közöttünk is az a nagy összhang és az igazi barátság.
Aztán amikor meghallották az “enyém!”, “enyém!”-vitát az érkezésünk délutánján, és arra dermedtek, hogy szó szerint tépjük egymás haját, akkor szépen rájöttek, hogy nem lesz ez olyan álomnyaralás, mint ahogy elképzelték.
Két hétig annyit vitatkoztunk Annával, mint két rigolyás öregasszony. Anna bátyja lesújtó pillantásokat vetett ránk, de mivel csak három évvel idősebb nálam, meg eléggé laza alkat, nem gondolta, hogy be kéne avatkoznia a vitákba. Mi pedig hoztuk a formánkat, még a mosogatón meg a hűtőn is összevesztünk az igazságos elosztás érdekében. Anyukáink is a hajukat tépték, legalábbis jelképesen. Esténként, amikor mi már aludtunk, a teraszon egy-egy pohár bor mellett Vekerdyt olvastak ahelyett, hogy… nem tudom, mi helyett, mert akkor még nem éltem, amikor nem mi voltunk a beszélgetéseik középpontjában.
Szóval a nyaralásunk felemás volt, egyszer lelöktem Annát a kismotorról, neki pedig a kezében maradt egy adag hajam, folyamatosan birtokvitákat folytattunk, és mégis: mindannyian együtt jöttünk haza, és fél órával az elválás után, még el sem hagytuk valójában a bécsi repteret apukámmal, máris arról faggattam a szüleimet, hogy mikor találkozom megint Annával. Anya azt felelte sötét tekintettel: “majd tizennyolc éves korodban”.
Azóta kétszer elmentünk együtt az állatkertbe, és nemrég anyukáink félve megszerveztek egy csajos wellnesst… igaz, csak ötven kilométeres körzetben az otthonunktól, hogyha gáz van, gyorsan hazajöhessünk. Ott várt Anna a hotel kapujában… és indult a buli. Meg sem álltunk három napig, olyan jó volt. Együtt fürödtünk, kajáltunk, gyurmáztunk, kismotoroztunk, hintáztunk, énekeltünk . Mondjuk azért lehetett ilyen sima az ügy, mert én már okos lettem és nem megyek bele a vitákba. A bölcsiben rájöttem, hogy nem lehet minden apróságon felhúznom magam. Anna szerint ő lett okosabb, de tök mindegy, a lényeg, hogy lett egy jó barátnőm, és már most alig várom az idei görögországi nyaralásunkat…
Viszont a sminkkészlet! Ezt hagytam utoljára. A helyzet az, amit sokan a környezetemben nem akarnak megérteni: már elmúltam hároméves. És mint ilyen, azt hiszem, jogos igényt formálhatok A, anyukám highlighterére, B, szintén az ő szemhéjfestékére, C, ha lehet, akkor saját szempillaspirálra (amivel a homlokomra rajzolhatok, és extra szemöldököt is tudok már pingálni vele), és D, több saját rúzsra, amelyekkel nemcsak a számat és a fogaimat tudom rendkívül részletgazdagon és speciális formára színezni, hanem jut belőle a tükörre és a csuklómra, a kézfejemre és jó esetben a lábfejemre meg a talpamra is.
Sajnos csak egyszer tudtam eddig maradéktalanul és igazán igényesen kisminkelni magam, mert miután észrevette és magához tért az ájulásból, anyukám fél méterrel magasabbra helyezte az összes sminkcuccát. De bevallom, már megszereztem – nem tud róla – az egyik táskájából egy rúzsát, amit egyelőre besüllyesztettem a legjobb rejtekhelyemre. Apukám kabátzsebébe. Hogy ebből születik-e majd új könyvsztori, vagy mi lesz a vége, még nem tudom…
