A Szilveszter New Yorkban az egyik kedvenc regényem saját magamtól – az előzményével, a Karácsony Ynew Yorkbannal együtt -, úgyhogy most elhoztam nektek az elejét, hátha még nem olvastátok.
Éva
FEJŐS ÉVA
SZILVESZTER NEW YORKBAN
részlet
– Majd én bemegyek – mondom, hosszas csend után.
Mindenkinek van valami alibije, hogy ne tegye. A karácsony a családé, a gyerekeké, a menyasszonyé, meg a tököm tudja, kiké, a lényeg, hogy én, mint egyedülálló huszonkilenc éves kollégájuk – aki nélkül nemigen működne a cég, de nem hiszem, hogy erre emlékeztetném őket valaha is.
Amit tettek, megtették, és én ezért köszönettel tartozom nekik, még ha anyám másképp gondolja is.
– Ez az, Martin! – áll fel a főnök, felmutatja a hüvelykujját, és már a telefonján basztatgatja az offshore cégeinek ügyvédeit, vagy csak a nőket nézegeti, akik az amcsi cégnél dolgoznak neki, és igen sokszor ruhátlanul tartózkodnak a stúdióban. Mindent a szemnek, semmit a kéznek, van egy ilyen belső szlogenünk.
Anyám minden egyes nap ír egy sms-t, a következő szövegek variációival:
Fel kell mondanod annál a disznónál!
Csodálkozom, hogy még nem csaptad be magad mögött az ajtót! Te nem így bánsz a nőkkel!
A kedvemért rúgd már le a tökét annak a szemétládának!
Könyörgök, mérgezd meg a kávéját a hímsovinisztának, aztán szállj fel egy repülőre és vissza se nézz!
Hát ő az én anyám, mit tegyek, szeretem, még ha időnként ennyire ciki is. Elég korán megszült, szóval néha a csajomnak nézik, ami csak húszévesen volt gáz, ma már röhögünk rajta.
Akkor persze nem röhögök, amikor az ötödik típusú sms-sel indít reggel:
Nem hiszem el, hogy az a kiscsaj elvitte a szíved. Menj, mondj fel ma a tetű főnöködnél!
Az a kiscsaj mellesleg nem kiscsaj, és nem vitte el a szívem. Vagyis, a franc tudja, ma már egyre kevesebbet gondolok rá. Azt hiszem.
– Martin, a céges karácsonyi bulin szívesen zenélsz, igaz? – fordul vissza az ajtóból a főnök, és ahogy bal keze hüvelyk- és mutatóujját amolyan “zsésen” összedörzsöli – hiszen a jobban a telefonját tartja –, kivillan a Boss öltöny ujjának alól az arany Hublot a csuklóján.
– Hát – vonom meg a vállam, ami azt jelenti, hogy “nem tudom”, esetleg azt, hogy “egy frászt”, vagy talán azt, hogy “örömmel”. Szóval eléggé felkavar a gondolat. Holott már rohadtul nem vagyok az a tinédzser srác, akinek megszalad a pulzusa egy ilyen kérdéstől.
De hát annyi minden történt az elmúlt években, hogy amikor kapok egy ilyen kérdést itt, Budapesten, akkor rögtön egy New York-i kép villan elém, meg egy csomó lehetőség, amivel nem éltem.
– Na, nem ingyen kérem.
Tudom, tudom, anyám első vagy harmadik tanácsát kellene most megfogadnom.
Ehelyett kinézek a budapesti télbe a panorámaablakon, ráébredek, hogy szállingózik a hó a belvárosban, és ez lehetne életem harmadik legszuperebb karácsonya, ha be tudom fogni a pofám akkor, amikor nem tudtam befogni a pofám.
– Oké – nézek vissza rá, és pont leszarom, hogy győzedelmes mosollyal az arcán vonul ki a tárgyalóból.
Hazafelé beugrom a patikába.
Annyira szánalmas, amit most teszek.
De hamarosan betöltöm a harmincat (harmincat!), és rohadtul tudnom kell, hogy van-e még értelme a hátralévő negyven-ötven és a többi évnek.
Vagy zárjam le most az egészet.
Nem tudom, örüljek-e annak, hogy mostanában a receptek fent vannak a felhőben. Tudom, a munkám miatt örülnöm kell neki, végre talán kifelé tartunk az őskorból, de ebben sem vagyok biztos.
Viszont, mennyivel egyszerűbb lenne, ha egy darab papír lenne a kezemben. Mondjuk, nem is nekem kell a cucc, én csak kiváltom a nagyfaternek, persze.
Mondjuk a nagyfater, az szerintem kiválóan elvan nélküle. Az apám is, csak ő másképp. Bár a franc tudja, használ-e effélét.
Ha normális lettem volna az elmúlt pár évben, most ezt is tudhatnám. A normalitás szubjektív, de most nincs időm ezen gondolkozni, mert soron következem.
A nőhöz kerülök. Ez jó hír, mert a pasi úgy néz ki, mint George Clooney, az a jóképűen öregedő típus az őszülő hajával, aki nekem nyálas, a csajok meg korosztálytól függetlenül odáig vannak érte. A nő szigorú szemmel nézegeti a TAJ-kártyámat, aztán még a személyimet is elkéri. Komolyan nem tudom, hol a francban vannak a személyiségi jogaim ilyenkor. Miért kell egy patikusnak is megtudnia, hogy pontosan ki is az, és ki az anyja, meg az apja, akinek harmincévesen péniszgondjai vannak?!
Martin White a nevem ma már.
Nem így születtem, eredetileg az anyám családnevét viseltem és tizenéves koromig gőzöm sem volt róla – és elképzelni sem mertem volna –, hogy az apám egy világhírű amerikai rocksztár, Wayne Sunny White. Innentől megvan az is, hogy miért szólnak a fejemben gyakran ilyen-olyan dallamok, többnyire azok, amiket még sehol sem hallottam.
Tizenkét éve ismertem meg apámat.
Rengeteget köszönhetek neki, és ha nem baszok el mindent – nem is olyan régen –, akkor ma nem egy amerikás magyar playboy vezető informatikusa vagyok egy olyan cégben, aminek a tulajdonosai különböző offshore cégek, és a bevételek nagy része nők testének mutogatásából származik, szóval anyámnak igaza van.
De az életem megváltozott. Tizenkét éve még azt hittem, egyenes út vezet a színpadra, és talán nem csak a magyar színpadokra.
Kétszer szerepeltem a Rolling Stone magazinban, egyszer apámmal és a bátyámmal, egyszer pedig egyedül, ami nagy szó.
Mindegy, a nagy zenei korszakommal, azt hiszem, leszámoltam.
Ahogy Virág eltűnt, úgy tűnt el a zene is az életemből.
És most indulok, hogy kipróbáljam ezt a gyógyszert egy olyan lánnyal, aki nem a Virág, és akivel, ha egyszer is sikerül, akkor ledobtam az átkot magamról, legalábbis most már tényleg nagyon remélem.
