Szénási Krisztina

Világéletemben az embereket figyeltem.

Miért csinálja ezt?

Miért tesz mást, mint amit mond?

Miért mond mást, mint amit érez?

Rettenetesen izgattak ezek a kérdések. A könyvekben kerestem – és gyakran találtam – válaszokat.

Kamaszkoromban már az is fontos lett, hogy hozzám miként viszonyulnak mások.

Miért bánt, ha nem tettem semmi rosszat? Miért szeret, ha egyszer olyan kibírhatatlan vagyok?

Minél többet tudtam meg másokról, annál több kérdésem volt. Néha leírtam ezeket, hátha megértem a világ nagy dolgait.

Azt is észrevettem, hogy sokan fordulnak hozzám tanácsért, iránymutatásért.

Kisebb gyerekek, akiket piszkálnak a suliban.

Barátnőim, szerelmi bánat feletti vigaszért (gyakran).

Kollégáim (még gyakrabban).

Nem csoda, hogy először tanár lettem, aztán meg középvezető.

Aztán egyszer csak felnőttem, és sok mindenre rájöttem. Például, arra, hogy a biztonság illúzió. Aztán meg arra, hogy ha mindig erősnek mutatom magam, az valójában gyengeség. És végül arra, hogy a legfontosabb kérdés mindig is az volt: ki vagyok én akkor, ha nem mások szemüvegén keresztül nézek magamra.

Ekkor kezdtem el (újra) írni.

És hogy miért? Azért, mert én már sokat kaptam. Itt az ideje adni.

Köszönöm, hogy velem tartotok!