Farkas Andrea

Amióta az eszemet tudom imádok olvasni. Tizenkét éves lehettem amikor a nyári szünetben zárva volt a könyvtár és nem volt mit olvasnom. Úgy voltam vele, akkor majd én írok magamnak egy sztorit. Eleinte rövidebb történeteket találtam ki: a titokzatos fiúról az iskolában, egy talált pénztárcáról, az elhagyatott házban rejlő ládáról. Vagy az éppen olvasott regény végét írtam át, mert nem tetszett az eredeti. Ezekre féltve őrzött kincsként tekintettem, egyedül az öcsémnek olvastam fel őket, bár ő nem nagyon rajongott értük.

Ahogy idősebb lettem úgy változott a írásaim témája és a hossza is. Tizennyolc évesen megírtam az első befejezett kéziratomat, amire borzasztóan büszke voltam. És bár semmit nem tudtam a regényírásról, a könyvkiadásról pedig még annál is kevesebbet, de naivan elküldtem néhány kiadónak. Most már tudom, hogy nem volt okos ötlet, de hiszek abban, hogy minden okkal történik. Az egyik kiadó válaszolt, természetesen nemet mondott. Azt írták: ez nem az a minőség, amit keresnek, viszont még nagyon fiatal vagyok, írjak sokat és ne adjam fel. Persze ez akkor nagyon elszomorított, azt azonban be kellett látnom, hogy igazuk volt. Megfogadtam a tanácsukat és írtam. Minden nap, bárhol voltam, bármit csináltam az írás mindig jelen volt az életemben.

Egy jó regény számomra nemcsak kikapcsolódás, hanem esély egy-egy új világ megismerésére, menedék, ahol szükség esetén újra és újra megbújhatok pusztán azzal, hogy fellapozom. Az írással magam is ezt szeretném elérni. Szórakoztatni, mesélni, kedvükben járni azoknak, akik kezükbe veszik a regényeimet. Kalandot kínálok, utazást egy másik világba, izgalmakat, mosolyt, nevetést szeretnék ajándékozni.

A családomnál és az írásnál nincs fontosabb az életemben. Minden csak utánuk következhet: az például, hogy szeretek festeni, jógázni, nagyokat nevetni, szeretem a tejes kávét és őrülten tudnám szeretni a csokit is, ha nem hízlalna oly nagyon...